[Majd ha sok év múlva sírva visszagondolsz arra a pillanatra hogy milyen jó lett volna ha elmondtad volna mit is érzel iránta...]

Én megtettem,én elmondtam minden érzésem. Talán nem kellett volna?! Én nem bántam meg.Ha valakit szeretünk,azt szívből szeretjük. Néha viszont vannak olyan helyzetek,amikor nem merjünk felvállalni az érzéseinket. Ilyenkor kérdések kavarognak bennünk. "Ki fog nevetni?Elmondja a többieknek?" Mindenkit ezek a kérdések gyötörnek.Megértem,velem is voltak ilyen esetek régen. Régen...Ehhez úgy kéne hozzá állnunk,hogy egy próbát megér.Lehet a másik is minden este rád gondol,lehet a másik is veled alszik el,és veled ébred.Csak te nem tudod.Mert ő is olyan,mint te,hogy nem meri elmondani érzéseit.Lehet benne is ugyan azok az érzések kavarognak?! Lehet,hogy visszautasít?! Annyi minden lehetséges,de én akkor is azt mondom,hogy egy próbát megér. :) Lehet,ha a múltban bátrabbak lettünk volna,most nem sírnánk vissza ezeket a pillanatokat,amikor tudjuk,már semmi esélyünk sincs.Amikor már muszáj hozzászokni ahhoz,hogy ő már nincs,legalábbis számodra már nincs.Ki kell verned a fejedből.Régen utáltam ezt tenni.Szerintem az érzések sosem múlnak el egyik napról a másikra,ha igazán szereted a másikat.Utálom,amikor egy kapcsolatban csak az egyik szereti a másikat,aki inkább nem mondja el az igazságot.De az igazságra egyszer úgy is fény derül,és ha nem is,akkor később fogja megbánni akkori tettét.Utálom az ilyen kapcsolatokat.Bár én szerencsésnek mondhatom magam.Megtanultam szeretni,és megtanultam tudni,hogy a másik is viszontszeret.Ennél jobb nem is lehet,és nem is kívánhatnék. De ha megtörténik,amire soha nem vágytál,ha esetleg visszautasítanak,akkor is arra gondoljatok,hogy nem ő volt az igazi.És menjetek ugyanolyan emelt fővel,ahogy ezt eddig is tettétek.Mosolyogjatok,mert az élet ettől nem áll meg,hanem megy tovább. :)