ARE YOU DEAD YET?!

Az idegeim pattanásig feszülnek, nem bírom ...
Lassan, de biztosan jön a jó idő, eszembe jut az utolsó cimbora-tábor, vagy csak az Általános iskola utolsó 1-2 hónapja, mikoris rádöbbentünk, hogy már nincs sok hátra, ki kellene használni a megmaradt kis időt és együtt lenni minél többet.Eljártunk pizzázni, többet beszélgettünk egymással, valamit voltak akik kinyíltak és megmutatták normálisabb, rendesebb arcukat is. Sokszor a Metallica koncert is eszembe jut, az, hogy még a tanórákon is hittant tanultam, hogy elmehessek a koncertre, és mindennek meg van a maga eredménye, ha teszel érte, hát.. elmehettem.Hatalmas élménnyel tértem haza.Úgy vélem, hogy az első koncertélmények mindig meghatározóak.
Visszatérve a táborra, maga az, hogy korán keltünk, mindig mentünk valami szép helyre megállás nélkül, nélkülöztük a számítógépet, a telefont, a televíziót ez már önmagában véve jó volt. Gyönyörű helyre mentünk, a társaság jobb nem is lehetett volna, persze konfliktusok voltak, de azok mikor nincsenek.. vitatkoztunk, megbeszéltük és le is volt zárva. Ha a képeket nézem amiket ott készítettem elég élénken bennem vannak az emlékek, hol merre jártunk, miket láttunk. Mégis leginkább az a legelragadóbb élményem mikor körbejártuk Túristvándit naplementekor első nap. Csodásan sütött a nap, a sugarak behálózták a falu utcáit, hangos moraj futott végig míg mi kint voltunk... Aztán beborult, majd esett egy kis eső is, de engem ez nem tartott vissza, csináltam képet, láttam benne fantáziát, azóta is az az egyik legjobb tájképem.
Hiányoznak azok a reggelek, bár hogy reggeli után egy órás sakk illetve énekkar (kinek mi) következett az szerintem igazándiból senkit nem dobott fel. Zenét hallgattunk, kiegyeztünk egy-egyben, ha jól alkudtunk, ha nem, akkor pedig negyed órás kínszenvedés következett mind a két fél számára, ez nálam elég jellemző volt, mivel nem voltam hajlandó összeszedni magam egy normális sakkozásra még véletlenül sem.
Hiányoznak a reggeli matekórák, a viccmesélések, a szokásos helyem, az ajtófelöli padsor harmadik, vagy az ablakfelöli padsor első padja, a közös hülyéskedések, piszkálódások, nevetések és még valljuk be, a tanárok is.Ezek mind-mind meghatározó pillanatok voltak számomra, azért vagyok itt, mert ezek az emlékek éltetnek, és bízom benne, hogy ez egy közös találkozás erejével újra felidéződhetnek. Vagy csak bennem maradtak volna meg ennyire erősen ezek az emlékek?
Tisztában vagyok azzal is, hogy mindenki iskolát váltott, megtalálta a saját, új közösségét, új utakra tértünk és most ott próbálunk megteremteni egy másik zárt közösséget. Ezek már csak emlékek, nem is tudom vissza szeretnék e menni? Egy napra talán igen, újra visszacsöppenni a nyolcadikos életbe, de ez már elmúlt, most jön valami más, valami új.
Ez így szép és így van rendjén.
Ez a szebbik része.
Másfelől őrlődöm, görcsölök és nem tudom megoldani a problémáimat. Sokszor csak annyit kívánok, hogy néha bárcsak könnyebb lenne.Csak egy kicsivel is, de könnyebb...
Erre nem szeretnék kitérni, de már az is bosszant, hogy jó idő van és nekem még mindig a tanárok elvárásainak kell megfelelnem, holott legszívesebben ellentmondanék, de nem tehetem.
És ott van az a bizonyos személy is, akihez ragaszkodom, mert szükségem van rá és szeretem is, de mostanság nála is csak a baj sokszorozódik fel a stressznek és sok más mindennek köszönhetően.
A jó időből táplálkozom, elszívom másoktól, hogy erőt gyűjtsek magamnak... pofátlanság mégis így van.


NEM TUDOK MINDENKINEK MEGFELELNI.
NEM IS AKAROK ...
BELEFÁRADTAM!

vers*

Utolsó élet

Fekszem a kádban, s meredten nézem, hogy

Buborékok törnek fel, a nagy végtelenségben.

Csepereg az eső, a gondok csak gyűlnek,

Érzelmeink suhanó alakban lassan kihűlnek.

A víz is hidegebb, lassan jéggé válik,

Először minden jónak, majd rossznak látszik.

Fázom, reszketek s boldogságom hiánya,

Odaveszett, én próbáltam, de minden hiába.

Én próbáltam, én elnéztem, megbocsátok mindent,

De manapság már sajnos semmi sem megy ingyen.

Fekszem a kádban, s meredten nézem, hogy

Buborékok törnek fel a nagy végtelenségben.

Kemény szavak jönnek, kemény szavak mennek,

S kérdésre kérdés, vajon ki örülne ennek?

Emlékszem a múltra, gyenge vagyok, félek,

A jövő majd eljön, a jelenért élek.

Csak szólj, hogy keljek fel, és tovább lépek,

Ma és holnap közt: utolsó esély, utolsó élet.

Dorka, 2010.december 29.

new leaf.

A blogolás nem tesz többet annál, mint kiadod azon érzéseidet,melyek több időn át nyomasztották lelkedet.Ha már a lélekről van szó..lassan annyira elnyomódik a sok szennytől,hogy donorra lenne szüksége. Lényegtelen. Látok valami világosságot, ott a túloldalon, ami levegőt is nyújt, ami megtisztít, amitől felszabadulsz... Olyasféle dolog ez, mintha egy elhagyatott várban lennél, és megtalálnád annak egyetlen egy létező ablakát, és rájössz, hogy még azon is rács van. Ezzel semmi többet nem akarok mondani, minthogy úgy érzed szabadon lehetsz, azonban neked még vannak kötelességeid az életre nézve. Manapság már fontos az, hogy az emberben legyenek értékek, melyekre felnézhet, büszke lehet, és azt mondhatja, nem volt felesleges munka. Néha fontos, hogy valaki megadja neked a kezdő lépéseket, mondjuk a család, vagy a barátok. Ha már a barátoknál tartunk..köteléknek érzem, olyannak, mely erősít benned valamit, amikor nem tudsz dönteni, akkor ők a talánról átbillentenek a biztosra. Aki ha szomorú vagy, megkérdezi, hogy segíthet-e. Aki ha bajod esik, és nincs azon nyomban melletted, úgy érzi, hogy nem igaz barát, hisz most sincs melletted.. Az igaz barátok bármikor melletted teremnek, a sablonbarátok meg csak vannak, nem valódi arcukat mutatva. Úgy érzem kezembe vettem egy olyan könyvet, ami ad valami csodát, varázslatot, ami ha kell "álomvilágba" reptet, de ha úgy van, előhívja a gonoszt. Ezzel azt akarom mondani, hogy vannak jó, és kevésbé jó napjaink. Végeredményben minden tőled függ, mert mint az ember maga, olyan a környezete is. Sokoldalú, változatos, titokkal, és rejtelmekkel teli... Ha pozitív és idealista vagy, aki a mának él, mert a múltat feledni akarja, a jövőtől pedig fél...nos te építed fel a saját világodat, a könyv üresen áll előtted, és arra vár, hogy legalább egy piszkozat készüljön...

2o1o tavasz

2oo9 novemberében - utolsó kis bejegyzésem. Régebb sokkal nagyobb rendszerességgel írtam. Nagyobb feszültség, több dolog, amit végig kellett gondolni, tisztázni önmagamban! (E/1) 2o1o, új év, megannyi fogadalom, amit még öt hónap alatt se sikerült végrehajtani, nem erre vágytam, tiszta csalódás! Egyébként is, mire vágyom? Azt hiszem, most elértem ahhoz a pillanathoz, hogy azt mondjam, semmire nem vágyom és nincs semmiféle szükségletem. Valami változott. Jobb kedvem lett, és ezzel a közérzetem így felengedett egy kicsit. Szeretek kimenni a természetbe, főleg most, tavasszal. Természet...nem tudom, de ahogy tapasztalom mindenki stresszel, próbálja oldani az egyébként oldhatatlant, és leszarozza a világot. Ha egy kicsit is, de másképp állnánk a dolgokhoz, minden más lenne. Ezen senki sem gondolkozik, csak mondd valamit, és elhiszi, hogy így is van.

autumn or winter ?!

Semmi sem rózsaszín, semmi sem tökéletes. Visszagondolva az előző blog bejegyzésemre valahol talán tényleg kezdek elszürkülni. Amikor hazaérek, kattan a zár, belépek, lerúgom a cipőm, és feljövök a szobámba. Én ha tehetem napi 24 órámban itt vagyok, leszámítva a városban lévő csavargást. Egy pillanatig úgy érzem erős vagyok, olyan erős, mint még sohasem, aztán mint akinél rájöttek a gyenge pontjára, villámcsapásként ér egy-egy újabb kudarc, vagy olyasmi, ami nem várt dolog, és hirtelen jön. Észrevettem, hogy újra elkezdek beszélgetni a régi barátaimmal, majd azon kapom magam, hogy elhanyagoltam őket, és most újra felhozom a felszínre ezt a barátságot.Ez lehet éppen erősítő jellegű dolog. Rádöbbenek, hogy semmi sem rózsaszín, hogy az élet tényleg tele van hibákkal, de hát mire valók ha nem arra, hogy tanuljunk belőlük. Van, hogy egy jelenlegi percben úgy festődik le a kép, hogy minden túl jó...túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Mára megtanultam értékelni a barátságot, mert az tényleg kitart örök életen át, csak bizonyos korlátokon belül. it's not pink cloud.

Friends.

Egy hónapja írtam utoljára,már hiányzott is az írás,úgyhogy írok ide pár sort,csak úgy,a magam lefoglalására, szórakoztatására. Mostanában kezdem magam teljesen elveszettnek érezni,és úgy érzem forog körülöttem a világ,és nem tudom hol fog megállni,és mikor. Olyan, mintha a szürke hétköznapokkal egyetemben én is szürkülnék. Azt hiszem régebb túlságosan is elbíztam magam, mindennel kapcsolatban. Témaváltás. Igazából az embernek attól függetlenül,hogy vannak barátai,és olyanok,akik körülveszik,nem jelenti azt,hogy nincs olyan köztük, akiben később ne csalódhatna.Miért is ne?! Az élet hozhat szép meglepetéseket. Csalódtam én már sokszor, és hagytam hogy sodródjak vele, egyszer úgyis csillapodnak a kedélyek. Egyik ismerősöm azt mondta, megváltoztam.Az ember ahogy nő,úgy változik. Az életfelfogásával,nézeteivel együtt.Nem maradunk olyanok,amilyenek "akkor" voltunk. Akarva,akaratlanul,változunk. Soha, akármilyen helyzetbe is kerülnénk az életbe, sose bízd magad el eléggé, mert nem tudhatod mi lesz a következő kijátszása az életnek.Sajnos...

egy utolsó kívánság.

Az ember akármikor is, de képes elbambulni, elgondolkozni azon, milyen volt az első szerelem. Hogy megbántam-e, vagy sem? Utólag sok mindent megbánhatsz, késő bánat volna. Sokszor nem akarunk jobbat, sokszor beletörődünk abba, ami van. Ha lenne idő magyarázkodásra mindent megmagyaráznék,jóvátennék,csak az ember erre mindig akkor jön rá,amikor már nincs mit jóvátenni. Fáj,hogy a másik hiányára csak akkor jövünk rá,amikor elvesztettük, s addig egy porszem volt a sok közül. Ki tudja, bár egyszer én is tudok majd úgy nézni valakinek a szemébe, hogy jelentéktelen idők voltak, már túlléptünk rajta. Nos,hát a jelenlegi boldogság, és szerelem mindig pusztító hatású, semmi építőt nem találok benne, de ilyen az élet, érző emberek vagyunk mindnyájan.