Lassan, de biztosan jön a jó idő, eszembe jut az utolsó cimbora-tábor, vagy csak az Általános iskola utolsó 1-2 hónapja, mikoris rádöbbentünk, hogy már nincs sok hátra, ki kellene használni a megmaradt kis időt és együtt lenni minél többet.Eljártunk pizzázni, többet beszélgettünk egymással, valamit voltak akik kinyíltak és megmutatták normálisabb, rendesebb arcukat is. Sokszor a Metallica koncert is eszembe jut, az, hogy még a tanórákon is hittant tanultam, hogy elmehessek a koncertre, és mindennek meg van a maga eredménye, ha teszel érte, hát.. elmehettem.Hatalmas élménnyel tértem haza.Úgy vélem, hogy az első koncertélmények mindig meghatározóak.
Visszatérve a táborra, maga az, hogy korán keltünk, mindig mentünk valami szép helyre megállás nélkül, nélkülöztük a számítógépet, a telefont, a televíziót ez már önmagában véve jó volt. Gyönyörű helyre mentünk, a társaság jobb nem is lehetett volna, persze konfliktusok voltak, de azok mikor nincsenek.. vitatkoztunk, megbeszéltük és le is volt zárva. Ha a képeket nézem amiket ott készítettem elég élénken bennem vannak az emlékek, hol merre jártunk, miket láttunk. Mégis leginkább az a legelragadóbb élményem mikor körbejártuk Túristvándit naplementekor első nap. Csodásan sütött a nap, a sugarak behálózták a falu utcáit, hangos moraj futott végig míg mi kint voltunk... Aztán beborult, majd esett egy kis eső is, de engem ez nem tartott vissza, csináltam képet, láttam benne fantáziát, azóta is az az egyik legjobb tájképem.
Hiányoznak azok a reggelek, bár hogy reggeli után egy órás sakk illetve énekkar (kinek mi) következett az szerintem igazándiból senkit nem dobott fel. Zenét hallgattunk, kiegyeztünk egy-egyben, ha jól alkudtunk, ha nem, akkor pedig negyed órás kínszenvedés következett mind a két fél számára, ez nálam elég jellemző volt, mivel nem voltam hajlandó összeszedni magam egy normális sakkozásra még véletlenül sem.
Hiányoznak a reggeli matekórák, a viccmesélések, a szokásos helyem, az ajtófelöli padsor harmadik, vagy az ablakfelöli padsor első padja, a közös hülyéskedések, piszkálódások, nevetések és még valljuk be, a tanárok is.Ezek mind-mind meghatározó pillanatok voltak számomra, azért vagyok itt, mert ezek az emlékek éltetnek, és bízom benne, hogy ez egy közös találkozás erejével újra felidéződhetnek. Vagy csak bennem maradtak volna meg ennyire erősen ezek az emlékek?
Tisztában vagyok azzal is, hogy mindenki iskolát váltott, megtalálta a saját, új közösségét, új utakra tértünk és most ott próbálunk megteremteni egy másik zárt közösséget. Ezek már csak emlékek, nem is tudom vissza szeretnék e menni? Egy napra talán igen, újra visszacsöppenni a nyolcadikos életbe, de ez már elmúlt, most jön valami más, valami új.
Ez így szép és így van rendjén.
Ez a szebbik része.
Másfelől őrlődöm, görcsölök és nem tudom megoldani a problémáimat. Sokszor csak annyit kívánok, hogy néha bárcsak könnyebb lenne.Csak egy kicsivel is, de könnyebb...
Erre nem szeretnék kitérni, de már az is bosszant, hogy jó idő van és nekem még mindig a tanárok elvárásainak kell megfelelnem, holott legszívesebben ellentmondanék, de nem tehetem.
És ott van az a bizonyos személy is, akihez ragaszkodom, mert szükségem van rá és szeretem is, de mostanság nála is csak a baj sokszorozódik fel a stressznek és sok más mindennek köszönhetően.
A jó időből táplálkozom, elszívom másoktól, hogy erőt gyűjtsek magamnak... pofátlanság mégis így van.
NEM TUDOK MINDENKINEK MEGFELELNI.
NEM IS AKAROK ...
BELEFÁRADTAM!
